2011. április 24., vasárnap

Bátorságból jeles

- Bátorságból jeles - így fogadott Rita barátnőm, amikor 1993-ban hazaértem egyhetes olaszországi utamról. Nem először indultam el egyedül, de első ízben tartottam egy ismeretlen olasz családhoz, hogy azután velük töltsek pár napot a csizma talpánál, az Jón-tenger partján. Olyan helyen, ahová a magam erejéből addig még (s azóta sem) jutottam el.
  Gabriellát újsághirdetés útján ismertem meg, 35 éves, kétgyerekes anya volt, aki kölcsönös ospitalità (vendéglátás) reményében keresett barátságokat. Egy levélváltás és két telefonálás (és némi hezitálás) után fogadtam el a meghívását.
  Este indultam, s az éjszakát kényelmetlen távolsági buszon töltöttem. Délelőtt Velencében vonatra szálltam, s késő délután érkeztem meg Rómába. Onnan kocsival vittek egy közeli faluba, így jutottam kora estére az ismeretlen családhoz. Lelkes hangzavarral fogadtak, ahogy az olaszoknál szokás. Két órácskát alhattam, s még éjfél előtt elindultunk kocsival Sud felé. Én hátul a két tinédzser mellett...
  Egy semmitmondó kis faluban béreltek apartmant, így szerencsére semmit sem veszítettem azzal, hogy első nap hasznáhaltatlan voltam. Másnap valahol granita-t (jégkását) fogyasztottunk, amitől piszokul megfájdult a fogam. Fél napig feküdtem a fájdalomtól majd a gyógyszertől kábultan. Na, eljutottam végre a tengerhez is! Gyönyörű tiszta a vize, derékig állsz benne, mégis látod a lábfejed. Persze a hátránya is megvan annak a köves, kavicsos tengerfenéknek: nyomta a talpamat. A lelkemet meg az nyomta-nyomasztotta, hogy nagyon egyedül éreztem magam az idegenek között.
  Egyik nap kirándulni indultunk Szicíliába. Ez azért felizgatott! Villa San Giovanninál komp vitte át a kocsit (de egész vonatokat is - ámuldoztam) a szigetre, Messinába. Az Etnát céloztuk meg. A zöld nélküli, felperzselt, holdbéli táj félelmetes volt. Féltem kicsit akkor is, amikor az egyik szicíliai falucskában sétáltunk. Gyanúsan kihalt volt minden, vajon melyik kapualjból fognak ránk támadni a maffiózók?
  Másnap úgy döntöttem, hogy én inkább visszautaznék Rómába. Talán Gabrielláék is örültek, hogy az idegen kényszervendég elmegy, ezért kedvesen felajánlották, hogy a Róma-közeli lakásukban alhatok. A szomszéd épületben lakó szülei még reggelivel és vacsorával is megvendégeltek, mintha rokon lettem volna. Apja hordott az állomásra meg vissza, ő is fizetett lánya barátkozó hajlamáért.
  Szóval, Rómában egyedül! De jó is ez a nagy szabadság, oda megyek, ahova akarok. Egész nap gyalog róttam az utat. Felkerestem a legfontosabb helyeket - s visszaemlékeztem a korábbi utamra, amikor nem egyedül voltam.
  A hazafelé út Budapestre megint egy napig majd egy éjszaka tartott. Épségben hazaértem, és bátorságból jeles minősítést kaptam a barátnőmtől. Azonban hamarosan nagyon megbetegedtem a kimerültségtől.
  A csuda tudja, van-e értelme olyan kérdéseknek, hogy megérte-e, tényleg bátor voltam-e. De az biztos, hogy 8-10 évvel később elszalasztottam lehetőségeket. Féltem a lehetséges problémáktól, kényelmetlenségtől.
Talán II. János Pálnak van igaza:
" Ne féljetek a fiatalságotoktól és attól a mélyről jövő kívánságotoktól, hogy kipróbáljátok a boldogságot, az igazságot, a szépséget és a sokáig tartó szeretetet!"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése